A bor története



Az ismert kutatások alapján a szőlőtermesztés őshazája valószínűleg a Kaukázus környékére tehető, az ott élő népek
már i.e. 5000 körül ismerték és termelték az apró szemű ligeti szőlőt, ebből nemesítették ki később a kerti szőlőt.

A borkészítés technológiáját azonban valószínűleg az ókori egyiptomiak dolgozták ki. Az európai szőlő- és
bortermelés kialakulását nagymértékben elősegítették az ókori görög és római kereskedők, a római császárok
parancsban kötelezték a légiósokat a meghódított területeken szőlő telepítésére. A kereszténység elterjedése
fontos szerepet játszott a borkultúra fejlődésében, hiszen a szertartások elmaradhatatlan kelléke volt a
misebor. Az európai nagyhatalmak gyarmatszerző politikája révén a szőlőtermesztés hamarosan tért hódított
a többi kontinensen is.

A világban jelenleg körülbelül 10 millió hektáron telepítenek szőlőt, e terület 70%-a Európában van.
A XX.sz. utolsó évtizedei robbanásszerű fejlődést hoztak a bortermelésben és a borfogyasztásban. Míg a II.
világháborút követő néhány évtizedben Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Portugália,
Magyarország és Görögország rendelkezett jelentős minőségi bortermelő kapacitással, addig az elmúlt 20-30
esztendő bebizonyította, hogy a világ más földrészei is alkalmasak kitűnő borok előállítására. Így az ausztrálok
és a dél-afrikaiak remek fehérborokat, Kaliforniában elsőrangú Chardonnay-t, Chilében és Argentínában,
Ausztráliában pedig markáns vörösborokat készítenek.

Hazánk már a honfoglalás előtt is ismert és kedvelt bortermelő vidék volt Európában. Magyarország Európa
bortermelő övezetének észak-keleti csücskén helyezkedik el, tőlünk északabbra nincs jelentős bortermelés, és
bár a legészakibb borvidékek egyike a miénk, mégis nagyon finom, zamatos, egyedülálló borok készülnek itt.

Az ország  méretéhez, elhelyezkedéséhez képest egyedülálló bor választékkal dicsekedhet. A területen
egyaránt előfordulnak mediterrán stílusú Villányi, friss, gyümölcsös jellegű Balaton környéki, Észak-Dunántúli
testes, savas Északkelet-Magyarországi, Soproni, a sajátos ízvilágú somlói és nem utolsó sorban világhírű
Tokaji aszús borok.

A kiváló adottságokat már Probus császár felismerte és  Kr. u. 272-ben  szőlővesszőket ültetett a
Szerémségben, majd a Dunántúlon.

Ősmagyarjaink is ismerték a szőlőtermesztés, borkészítés tudományát. A bolgár–török eredetű jövevényszavaink
(szőlő, bor, szűr, seprő és csiger) elődeink Volga vidékén szerzett alapvető szőlészeti-borászati ismereteire
utalnak. Fent említettek szerint a Kaukázusban termesztettek először szőlőt, ami ugye nincs messze a magyar
Őshazától.

Hazánk területén az első szőlővesszőket a kelták, majd a rómaiak ültették Pannóniában, főként a Balaton-felvidéken
és a Duna mentén, így honfoglaló elődeink már szépen művelt szőlőket találtak a Kárpát-medencében. Tokaj környékét
“felfedezve”  találkoztak az ártéri erdők vadszőlőivel is. Kezdetben a természetes tenyészhelyén található, a fákra felfutott
szőlő körül megritkították az árnyékot adó fákat, a bozótot kiirtották, tisztán tartották a tő környékét, metszették és
lebujtott venyige segítségével szaporították.

Amikor I. István királyunk megszervezte a magyar államot, népét földművelésre fogta. Számos oklevél bizonyítja,
hogy már ezekben a korai időkben is fontos szerepet játszott adózáskor, adományozáskor, hogy a földterület
alkalmas-e szőlőtermesztésre.

Először borvidéket okirat 1042-ben Abasárt említi, akkori nevén Saár. A tatárjárás súlyos pusztításokat okozott az
országban, IV. Béla nemcsak az országot építette újra, hanem külhoni telepeseket is hozatott Magyarországra. A magyar
szőlőkultúra formálásában a 12–13. század folyamán fontos szerepet játszottak a vallon, olasz és német telepesek.
A Balkán-félszigetről a 15. századtól észak felé húzódó, Magyarország déli és középső vidékein megjelent délszláv
népcsoportok közvetítői lettek egy addig ismeretlen kadarkára épülő vörösbor-kultúrának. A következő évszázadok a
magyar bor felvirágzásának évei, kialakulnak a hegyközségek, a tokaji borok megjelennek a nemzetközi kereskedelemben.

A 16. század elejére a bortermelés egész Európában, így Magyarországon is hihetetlenül kiszélesedett. A török
hódoltság alatt a borral való kereskedést nem tiltotta semmilyen előírás, s ezt a megszállt terület keresztény lakosai
számára is engedélyezték, hiszen a vámjövedelmek jelentős bevételi forrást képeztek. Borra ugyanis nagy szükség
volt békeidőben, s háborúban még inkább. A császári zsoldosok, a magyar végvári katonák és a rác martalócok a
kenyér és hús mellé egyaránt bort követeltek a hódoltság népétől, s a polgári lakosság is gyakran víz helyett
fogyasztotta a gyengébb minőségű borokat.

A török időkben az elfoglalt területeken ugyan visszaesett a bortermelés (a Szerémségben meg is szűnt),
ezzel szemben az ország nyugati részén, illetve Erdélyben komoly borkonjunktúra alakult ki: a végvárakban
állomásozó katonaság rengeteg bort fogyasztott, és a külföldi borkereskedők is ezekről a területekről igyekeztek
beszerezni a megszokott magyar borokat. 1686 után már a Habsburgok akadályozták a szőlőművelést sarcokkal,
adókkal. Az 1703-ban kirobbant szabadságharc fontos kelléke volt a bor. II. Rákóczi Ferenc Magyarország legnagyobb
földbirtokosa volt, övé volt Tokaj-Hegyalja is, így egyrészt ezzel a borral látták el a harcoló csapatokat, másrészt az
eladott borból befolyt pénzből vásároltak fegyvereket. Rákóczi tokaji bort küldött azokba az udvarokba, amelyek
támogatását meg akarta nyerni, így ismerte és szerette meg a jófajta tokaji bort a pápai udvar, a francia, az
orosz és a német uralkodó is. A szabadságharc leverése után Mária Terézia rendeletekkel próbálta visszaszorítani
a magyar borkereskedelmet az osztrák bor javára, szerencsére ezek a rendeletek csak gátolták, de nem
akadályozták a magyar bor kivitelét. A napóleoni háborúk után bekövetkező agrárválság hazánk bortermelésében
is visszaesést okozott. A magyar borászat megújítása Széchenyi Istvánnak köszönhető, aki hathatósan támogatta
a korszerű szőlőtermesztést, a szakemberképzést, az újító kísérleteket. A XIX.sz. második felében szakkönyvek,
szaklapok jelentek meg, az 1863-as hamburgi világkiállításon elismerték a tokaj-hegyaljai bor elsőségét, és Bécsben,
Párizsban és Londonban is első díjat nyertek a magyar borok.

1875-ben hazánkban is megjelent a filoxéra-járvány, mely a szőlőkertek kétharmadát tönkretette. Állami támogatássa
l folyamatosan újratelepítették az elpusztult szőlőket, és a századforduló környékén már újabb földeket is művelésbe
fogtak, új fajták jelentek meg, és megindult a szőlőtermesztés az alföldi homoktalajon is.

A török kiűzése után a folyamatos szőlőtelepítés eredményeként Magyarország összes szőlőterülete 1873-ban
már 385 ezer ha volt. Ennek a szőlőterületnek körülbelül kétharmada esett áldozatául a hamarosan végigsöprő
filoxéravésznek és az egyidejűleg jelentkező egyéb szőlőbetegségeknek, amelyek Amerikából hurcoltak be egyes
export növényekkel. 1891-től mintegy 15 éven át már jól haladt a hegyi szőlők rekonstrukciója és az új szőlők
telepítése immunis homoktalajokon. Magyarország egy teljesen új alapokra helyezett szőlő- és borkultúrával
lépett át a 20. századba. Hazánk szőlőterülete meghaladta az 320 000 ha-t. A megújulás jelentős minőségi és
szerkezeti átalakulást hozott, mely radikális fajtaváltásban, valamint új művelési eszközök és eljárások elterjedésében
mutatkozott meg. A változatos összetételű talaj, a bort érlelő, kényeztető éghajlat és napsütés, valamint az
évszázadok során kialakult helyi borkészítési szokások sokasága mind-mind hozzájárul ahhoz, hogy a magyar bor
ma is világhírnévnek örvend, 22 borvidékünk gazdag kínálata méltóan képviseli hazánkat Európában és a tengerentúlon is.

(forrás: www.torzsasztal.hu alapján)